PaGi Decoplage

Karácsonyi gondolatok

A szeretet ünnepén olvassuk költők, írók és híres emberek csodálatos gondolatait. E sorok rendkívüli fény adnak az ünnepnek, ha egyedül vagy, esetleg egy kicsit félrevonulsz pihenni. Elgondolkodtatóak, biztatóak és útmutatás nyújtanak, amelyet jó lenne követni.

Merüljetek el a szép tájban.

Most, hogy közeledik a karácsony, az egyik legszebb, legszentebb ünnepünk szerte a világon, érdemes volna mindenkinek, mindnyájunknak elgondolkodnunk mit is jelent a szeretet ünnepe. Az ajándékozás, mint a szeretet megnyilvánulása, nem az ajándékok nagyságának és értékének függvénye. – Ezen a földön nem élnek tökéletes emberek, csak gyarló emberek, és mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van. Az embereket csak akkor lehet megérteni, ha beleéljük magunkat az ő helyzetébe, akkor látjuk meg a másik ember jóságát, szépségét, okosságát. Minden ember szeretni való. A tárgyakat meglehet vásárolni drágán, – olcsón. A szíveket szeretettel, jósággal még olcsóbban. – Most a karácsony közeledtével ne csak házainkat, portáinkat takarítsuk ki,  díszítsük fel. A szívünket, lelkünket is öltöztessük ünneplőbe, aggassunk rá szeretet-koszorúkat, fény-virágokat… …A szeretet  legyen csillogó-fehér, tiszta. Nem szabad bemocskolni fekete ármánykodással. A szeretetet nem lehet zsarolássokkal kikövetelni, a szeretetet  ki kell érdemelni, harcolni kell azért hogy szeressenek. A szeretet erő, bizalom, – vágy, kulcs a szívekhez, – jutalom -. Tegyük tisztába a szívünket, lelkiismeretünket, hogy karácsony estéjén makulátlanul tisztán álljunk fenyőfánk köré, fölemelt fejjel, szeretettel tele. – Móricz Eszter

Minden család életében fontos szerepet kapnakaz ünnepek, ki-ki a maga módján ünnepel, másként éli meg ezeket a napokat, mint a hétköznapokat. Ha karácsony közeledik, mindannyiunkat örömteli várakozás tölt el. Várjuk az ünnepélyes szép estét, a tündöklő fát, a gondtalan együttlétet, az ajándékokat. De mindenkinek szüksége van a szeretet ajándékára is, mert a szeretet nélkül még a boldogságunkat sem találjuk meg. Hányszor, de hányszor kívántunk már békés, boldog karácsonyt egymásnak?! S vajon volt-e valami foganatja? Tiszta szívbõl kívántuk-e vagy csak megszokásból? Közben pedig, egészen mást kívánok magamban. Ha nem megszokásból tennénk, akkor megváltozna a világ is. Sajnos az emberek inkább szeretnek harcban állni egymással! Pedig Isten arra inti az embereket, legyen békesség közöttük, hogy látható legyen rajtuk Isten mennyei dicsõsége. Törekedjünk hát erre és nemcsak a szeretet ünnepe elõtt, hanem a szürke hétköznapokban is, megszívlelve Wass Albert gondolatait: „Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belõletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódás, pártoskodás nemzetébõl változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten. Megmaradásunknak, megmaradásotoknak, a magyar sors jobbra fordulásának ez az egyetlen lehetõsége. Adjon az Úristen boldog, áldott karácsonyt, és szeretetben gazdag újesztendõt mindnyájatoknak!” Wass Albert, Adolf atya

Nézz fel az égre! Lélegezz be néhányszor, jó mélyen. Gondolj arra – csak egy pillanatra -, hogy Csodában élsz, és benned is Csoda van! Müller Péter

Ha a lelkünk egymáshoz ér, az adja az ünnep igazi értékét és melegét. Ha emellé szépen terített asztal társul, finom étkekkel, az emeli természetesen az ünnep fényét, de szeretet nélkül az anyagi világ értéktelen és elenyésző halmai lesznek csupán. Simon András

Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni. Márai Sándor

S azóta minden esztendőnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért ősszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel későbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi, emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendő alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen, ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévő jó miatt a bennük lévő rosszat. Wass Albert

Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves az arca, elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk. Hemingway

Az igazi Karácsony tele van megbocsájtással és önmagunkkal való számvetéssel. Nem veszek neked valamit engesztelésül és bocsi, hogy olyan köcsög voltam sokszor és nem figyeltem rád, hanem ráeszmélés arra, hogy az szeretet nem más, mint a saját időnk másoknak ajándékozása. Ne feledd: csak időd van, minden egyéb az díszlet. Az igazi Karácsony tele van melegséggel. Nem tárgyak, figyelmet és szeretetet helyettesítő eszközök átnyújtásáról szól, hanem együttlétről, békéről és odafigyelésről. Arról, hogy az élet megtapasztalása csodálatos, hogy vagyunk egymásnak és meg tudjuk osztani létünk csodás pillanatait. Létezésünk minőségét az emberi kapcsolataink minősége határozza meg. Amikor együtt vagyunk, energiát tudunk cserélni: a figyelem és odafigyelés energiáját. Számomra a Karácsony mindig egy villanykapcsoló. Emlékeztet arra, hogy az év minden napján úgy tudjak szeretni, mint Karácsonykor. Mert soha nem tudhatom, hogy a szeretteim meddig lesznek életem részei és meddig tudom őket úgy szeretni, hogy az energia “gazdát cseréljen”. Lehet, hogy ma van az utolsó nap, lehet, hogy holnap. Soha nem tudhatod. Józsi bácsi

Az igazi Karácsony nem a plázákban folyik, ahol a sok esetben kényszerből megvásárolt tárgyak után fél órát állunk sorba azért, hogy jóváírják a vásárlásból fakadó pontokat a pontgyűjtő kártyán. Szomorúság tölt el, amikor azt látom, hogy a születés ünnepének, a fény érkezésének az időpontját azzal töltik sokan, hogy 1 órát állnak sorba a pontok jóváírásáért. Ahelyett, hogy hazamennének és ugyanezt az 1 órát azzal töltenék, hogy a szeretett családtag kezét megfognák és akár csak 1 órát ülnének a csöndben, egymással egy gyertya mellett. Csak időd van, semmi más. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni… Józsi bácsi

Ma reggel kinéztem az ablakon szürkeség tárult a szemem elé. Már kialudtak az esti ünnepi fények, nyoma sincs a karácsonyi hangulatot adó hóesésnek. Visszaemlékszem gyermekkoromra amikor türelmetlenül vártam a karácsonyt: az ünnepi fényeket, a finom vacsorát, a díszes csomagoló papírba rejtőző ajándékokat.

Ebben a pillanatban egy 90 éves nénire gondolok, akitől a napokban kaptam levelet. Remegő kézzel írott soraiból az érdeklődő szeretet sugárzott felém. Olyan boldog voltam, amikor olvastam a sorait! Valakinek eszébe jutottam és ezt az ajándékot nem lehet a boltban megvásárolni; ez megfizethetetlen kincs lett számomra!

Áldott ez a karácsony! Mert olyan sok jó emberrel találkoztam egész évben.

Isten jóságos szeretetét tapasztaltam meg nap mint nap. Nem úszott rózsaszín ködben a világ. Körülöttem. Láttam betegséget, szenvedést, gyászt.

De megtapasztaltam a csodát: Gyógyulást egy mosolygós kisfiú élete legnagyobb harcát vívta és meggyógyult betegségéből. Emberséget: Családot, szülőket akik beteg gyermekükért küzdenek és közben másokon segítenek. Reményt: Árva szegény kisfiút, aki szeretettel, tisztelettel emlékszik édesapjára a feltámadás hitével. Szerénységet: Egy fiatal beteg lány, kinek még a mozgás is fájdalmas. Legfőbb kívánsága, hogy legyen egy kényelmes ágya és valóra válik az álma. Szeretetet: Ölelésért sóvárgó gyerekeket. Összefogást: Szegény emberekért.

A hétköznapok szépsége ragyog most fényként előttem. Ajándék minden mosoly, ölelés, kedves szó.

Egy kívánságom van: Minden nap legyen karácsony!

Az áldott kis Jézus szeretete ragyogja be életünk minden napját!

„Ne hóban ,csillagokban Ne ünnepi foszlós kalácsban Ne díszített fákon Hanem szívetekben legyen karácsony!”

Szilágyi Domokos

Tőkésné Iván Erika

Karácsonyi gondolatok Él-e benned hit, vágy, csak jót tenni, karácsony nélkül jót cselekedni? Angyali suhanás, csillogó díszek, karácsonyi dallamok, ünnepi fények. Kiknek ebből nem jut semmi, dermedt lelkükkel élnek, reményük sincs ünnepelni, magányosan félnek. Mit jelent az ünnep rács mögött, betegen, mostoha sorsokban reménytelen szerelem? Kik nem remélnek jövőt, vajon mit tegyenek, fény, pompa messze tőlük, sírva bejglit egyenek? Isten, igazságot kitől várjunk, ember embert ugat, megvadult itt e világ, még van ki szeretetet kutat. Ó, jöjjön el ismét a remény, ahogy Jézus születésével érkezett, tűnjön el a gonosz félelem, lakja végre szívünket szeretet! Adamecz László

Most már másról szól a karácsony. Időben összeírom, hogy kiről szeretnék megemlékezni, kivel fontos legalább az ünnepek okán beszélnem, találkoznom. Előre egyeztetem a napokat, helyszíneket, ahol egy kávé, tea mellett néhány órát csak és kizárólag az érintett személyre fordítok, jellemzően még az ünnepek előtt. Akinek tehetem, saját magam készítem az ajándékát, egy-egy vers, vagy kézzel összeírt kedvenc receptek belevisznek engem is az ajándékba, s a dekorálásra, alkotásra, szervezésre fordított időt sem élem meg feleslegesként, élvezem minden percét. Igyekszem a lehető legkevesebb dolgot készen megvenni. (Ez persze az év többi napján nem mindig mondható sajnos el.) Idén felfedeztem azt is, hogy sok állatvédő szervezet ajándékot ad év végén, ha valamennyi adománnyal segítem a munkájukat. A fali naptárak, határidőnaplók, könyvek, egyéb tárgyak mind ízlésesek, sokszor viccesek vagy elgondolkodtatóak, s nem utolsó sorban tovább is ajándékozhatók. Így az idén lesz a fa alatt, s több ismerősöm is egész évben a Futrinka Egyesület határidő naplójában jegyezheti tennivalóit, gondolatait. Mert erről is szól a karácsony: Jó érzés segíteni! Haziallat.hu

Ezernyi és egy oka lehet annak, ha valaki magányos karácsonykor. Még ha csak a szívében, akkor is. Lehet az haláleset, vagy egy komolyabb viszály, esetleg a körülmények szerencsétlen egybeesése, a lényeg ugyanaz: karácsonykor mindig nehezebb. Mert körülöttünk az emberek izgatottan várakoznak. Mi pedig a szívünkben érezzük azt a szorító érzést, hogy valami nagyon hiányzik. Van, aki bevallja, más nem. Van, aki tesz ellene van, aki nem. Feldolgozni mindenképpen nehéz. De nem lehetetlen.  S ha Te vagy olyan szerencsés, hogy nem asztalod e kérdés, gondolj azokra az ismerőseidre, akiknek igen. F. Hedi

A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony. – Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. – sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett. – Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának ! – sóhajtott a Legnagyobb fenyő. – Bárcsak engem vinne ! – mondta a Kisebbik fenyő. – Bárcsak engem választana ! – kívánta a Harmadik Fácska. Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni. – Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt ? – szólította meg félénken a kismadár a fát. – Nem lehet ! – mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök. – Pedig úgy fázom – panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz. – Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között ? – kérdezte. – Nem ! – felelte a Kisebbik fenyő. – Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának. Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához. – Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között ? – kérdezte. – Hogyne maradhatnál kismadár – felelte a Harmadik Fácska. – Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik. A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa. – Télapó vagyok- mondta – Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára… – Vigyél engem ! – kiáltotta a Legnagyobb fenyő. – Engem vígy ! – ágaskodott a Kisebbik fenyő. A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt. – Te nem szeretnél eljönni ? – kérdezte tőle a Télapó. – Dehogynem ! Nagyon szeretnék – felelte a Harmadik Fácska – De hát itt kell maradnom , hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt. – Kicsike fa – mondta a Télapó – te vagy a legszebb fácska a világon ! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon… Átdolgozta: B. Radó Lili

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták: – Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta. A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák. – Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim – sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő. Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből. Hová vihették? S mi várhat rájuk? Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő: – Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta: – Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak – a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket. – Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla! – Hosszú volna arról a mese! – felelte a gólya, és továbblépdelt. – Örülj az ifjúságnak! – intették a napsugarak. – Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt! És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött. Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról – a legszebbeket válogatták ki – nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből. – Ugyan hová viszik őket? – töprengett a mi fenyőfánk. – Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér? – Mi tudjuk! Mi tudjuk! – zsinatolták a verebek. – Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett. – És aztán? – kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. – És aztán? Aztán mi történt? – Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt. – Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! – ujjongott a fenyőfa. – Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt. – Örülj nekünk! – mondta a levegő meg a napsugár. – Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt! De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: “De szép fa ez!” És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: – Ez a legszebb! Ezt választjuk. Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak – oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek – legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik! Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira – úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek – a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép! – Ma este – mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját. “Ó, csak már este volna! – sóvárgott a fenyőfa. – Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?” A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon. – Jaj, istenem! – kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet. Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét – szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat. – Mit akarnak? – töprengett a fa. – Ugyan mi lesz velem? A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán. – Most egy mesét! Egy mesét! – hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe. – Itt erdőben vagyunk – mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt? – Mákszem Matyiról mesélj! – kiáltották néhányan. – Együgyű Jankóról! – követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: “Velem már nem is törődnek!” Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből. És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták: – Mesélj még! Mesélj! Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval. A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. “Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!” – tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! “Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!” – álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel. “De holnap nem remegek! – fogadkozott. – Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is”, és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka. Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába. “Újra feldíszítenek!” – gondolta ujjongva a fenyőfa. De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el. “Hát ez meg micsoda? – kérdezte magában a fa. – Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!” Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla. “Odakinn most tél van – vigasztalta magát. – Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!” – Cin, cin! – cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé. – Rettenetesen hideg van! – panaszkodtak a kisegerek. – Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő? – Nem vagyok én öreg! – felelte a fenyő. – Vannak nálam sokkal öregebbek. – Honnan jöttél? – kérdezték az egerek. – És mit láttál? – Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. – Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott? – Ott nem jártam – felelte a fenyőfa. – De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek. És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén: – Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál! – Boldog? – kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. – Csakugyan, egészen szép idők voltak azok! Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain. – Ó! – álmélkodtak az egérkék. – Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő! – Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! – bosszankodott a fenyő. – Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem. – Olyan szépen tudsz mesélni! – lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában: “Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!” – és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya. – Ki az az Együgyű Jankó? – kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét – karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje. – Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? – kérdezték a patkányok. – Csak ezt – felelte a fenyő. – Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok. – Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét? – Olyat nem tudok – mondta a fenyő. – Akkor ajánljuk magunkat! – És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta – Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen. De mikor lesz az, mikor? Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap. – Újra kezdődik az élet! – ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat – kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: “Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!” De persze nem a fenyőfára értették. – Most aztán élek! – örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele. Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat. Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot. – Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! – kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt. A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét. – Elmúlt, minden elmúlt! – sóhajtotta a szegény fenyőfa. – Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő! Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: “Piff-puff!” A fenyőfa pedig minden roppanásnál – egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu. A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége – minden mesének ez a vége. Hans Christian Andersen: A FENYŐFA

A KIS GYUFAÁRUS LÁNY

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy – az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el – azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.

Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.

Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.

Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne – olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.

Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.

Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

– Valaki meghalt! – mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta „Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé.”

Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte. A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.

– Nagyanyó! – kiáltott föl a kislány. – Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!

És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.

– Melegedni akart szegényke! – mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot. Hans Christian Andersen

https://www.youtube.com/watch?v=UnaCe6EEhAc

Alig ment el Télapóka, még a nyoma itt a hóba’, kezdődik a sürgés-forgás. Lótás-futás, csomaghordás. Minden boltban, áruházban hangos vásárlási láz van. Oda se a hónak, szélnek, még a hidegtől se félnek. Virradattól estelig tér és utca megtelik kicsinyekkel és nagyokkal, sokasodó csomagokkal. Míg künn a hópihe rebben, odabenn a kis kezekben malacpersely ontja kincsét. Egyik-másik tele sincs még. No de mindegy. Hull a fényes tízfilléres, húszfilléres. Fiúk, lányok, jó barátok elmesélik, ki mit látott. Ki mit venne, mit szeretne, hogyha sok-sok pénze lenne. Néha nem is pénz kell ehhez. Elég a nagy szeretethez egy-egy ötlet, szorgalom. Az asztalon nagy halom színes papír, tarkabarka. Tomi adja jobbra-balra. Misi nyírja, Zsuzsi hajtja, Pál tekeri, Ferike meleg enyvvel keni be, és a végén a kis Teri, mint egy mesebeli törpe, leragasztja szépen körbe. Klára fűzi selyemszálra, s el is készül nemsokára anyunak a meglepetés. Nem is drága, nem is nehéz! Lám, reggeltől délutánig a papiros gyönggyé válik. Igazgyöngy lesz anyu nyakán, s jobban örül talán-talán, mintha pénzért vették volna a csillogó ékszerboltba’. Hát nagyanyó mit csinál? A két keze meg nem áll. Öt kötőtű körbe-körbe, horgolótű föl-le, föl-le ugrándozik, versenyt szalad. Sietteti a fonalat. A gombolyag nesztelenül futkároz a lába körül. Kanyarodik, csavarodik, amíg be nem alkonyodik. Dehogy pihen! Soha ilyen lóti-futi kedve nem volt, míg egy helyben búsan kuksolt. Unatkozott épp eleget, rozmaringos ruhák meget nagyanyóka szekrényébe’. De most kimegy végre-végre az utcára, játszótérre. Hóba, fagyba ha kis sapka lesz Sárika feje búbján, elkíséri minden útján. Melegíti, vigyáz rája, s vele, egy az iskolába.   Alighogy elkészült, máris nőttön-nő a gyapjúsál is. S a varrótű? Az se rest. A cérnával futni kezd. Bújócskázik be-ki, be-ki, ha nagyanyó öltögeti. Nincs a táncnak hossza-vége, míg a fodros kis kötényke, ruha, cipő, új kabátka rá nem kerül a babákra. S nem tudja más, csak a kályha, hogy ameddig melegedik, nem szunyókál, pedig-pedig nap nap után ez a látszat, míg mellette dudorászgat. Apu s anyu délután sétálgatni megy csupán. Milyen furcsa, hazatérve a sok csomag alig fér be. Jut pincébe, fáskamrába, nem is tudják hamarjába: hova dugják? Hová tegyék? Hej! Mert a hely sosem elég. Rejtegetik, cserélgetik, míg csak be nem esteledik. Ha már alszik a ház népe, nincs a szónak hossza-vége. Anyu egyre sugdos-dugdos. Apuka papucsban futkos. Fejét fogja, kulcsokat hoz. Lassan illeszti a zárhoz. Mi tagadás, kicsit álmos. Ami még sincs zár alatt, arra másnap ráakad polc felett és polc alatt más, ki ott keres helyet. S tanakodik: – Mi lehet? – Tűnődik egy darabig: – Kié lehet? Mi van itt? Hogy lehetne belelátni, papíron át kukucskálni? – Fogadkozik: – Legyen bármi, a karácsonyt meg kell várni! Lári-fári! Hány nap van még? Már nem is sok. Kilenc, nyolc, hét, majd meglátja, ha szabad, a csillogó fa alatt. Hanem éjjel álma nehéz, fogadalma semmibe vész. Hiszen kicsiség az egész. Mért töltené heteken át álmatlanul az éjszakát? Nyugodtabb lesz éje, álma, ha meglátja, mit tett oda nénje, bátyja. Dehogyis vár karácsonyig. Lassan odalopakodik. Lábujjhegyen, észrevétlen. Jó, hogy senki más nincs ébren. De lám! Csodák csodájára, már csak hűlt helyét találja! Visszasompolyog az ágyba. Ő is mindent rejtekhelyre tesz, hogy senki meg ne lelje. Végül ki-ki alig tudja, féltett titkát hová dugta. Utolsó nap gondot ad, hol is az a sok csomag? Mert a napok folyvást fogynak. Mind kevesebb lesz a sok nap. Egyik fut a másik után, s holnapután egyet kell aludni csupán. – Már egyet sem! Csengős szánon – hipp-hopp! – itt van a karácsony. Donászy Magda: Karácsonyvárás

E kedves sorokkal szeretnék minden jót kívánni nektek:

 Angyalszárnyon pihe lebben,  
Kiscsengő szól, szellő röppen.  
Kívánok sok szeretetet,  
Boldog, békés, szép ünnepet! 

szeretettel: PaGi

Iratkozz fel a hírlevélre! Értesülj elsőként az új információkról.

Ha még szeretnél további leírásokat olvasni: 
ReceptekMiniMAListaPagi’s step by step
Pentart
Transfertechnik

Nagyon sokan jelezték, hogy nem találnak, nem látnak a Facebook-on.
Ha szeretnéd látni az összes bejegyzésemet, az újdonságaimat, 
akkor jelöld  be, hogy kapjál értesítést minden posztomról. 
Mutatom, a beállítást. Egy perc az egész. KATT IDE

MerkenMerken MerkenMerkenMerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken MerkenMerken

MerkenMerken

MerkenMerken